Képek, cikkek az 1984-es (XIII.) Debreceni Jazznapokról

Köszönettel tartozom dr. Sümeghy Lászlónak, valamint Fazekas Csabának, hogy június közepén egymás után megjelent írásukban felidézték kellemes emlékeimet az 1984-es Debreceni Jazznapokról. Kiváló cikkeiket ez úton korabeli dokumentumokkal egészítem ki.

A fesztivál négynapos, tarka forgataga június 28-ától július 1-jéig tartott – mint azt a cikkekből megtudhattuk. Az eseményen jómagam is ott voltam, bár a műsornak csak a kétharmadát nézhettem-hallgathattam meg. Talán ez volt az utolsó előtti alkalom, hogy személyesen jelen lehettem az eseményen. (Az utolsó alkalom pedig már a rendszerváltás táján adódott – mégpedig a nagy trombitás, Chet Baker fellépésének évében.) A nagyerdei szabadtéri színpad, ha nem tévedek, ez alkalommal (mármint 1984-ben) lépett a műsor befogadóinak sorába – mint új helyszín. A két nagyerdei koncertre szívesen emlékszem vissza; akkoriban még nem voltak jellemzőek kis hazánkban a 36–37 fokos sivatagi hőségek. Legfeljebb 26–28 fokos, kellemes melegre, lágy szellőre, bárányfelhőkre emlékszem, ami enyhítette a hőséget. Láttuk ugyan, hogy a színpadon verejtékeznek a zenészek, míg a széksorok karéjában rövid ujjú ingre, pólóra, esetleg atlétatrikóra vetkőzve tapsolt vagy ujjongott a nagyérdemű. Paul Motian triózenéje élménydús modern produkció volt. Még egy különleges attrakcióra emlékszem a nagyerdei műsorokból – amelynek érdekes módon semmi nyomát nem találtam a megjelent újságcikkekben: egy Peter Ponzol nevű úr – aki hangszer-konstruktőrként és zenepedagógusként volt ismert – mutatta be egyik találmányát partnereivel. Dob és szintetizátor összekapcsolásáról volt szó. A dobot puha filcütővel a bőr különböző helyein könnyedén ütögetve különböző magasságú zenei hangokat hallhattunk. Hogy mindez milyen kapcsolatban volt a jazzmuzsikával, azt máig nem sikerült megfejtenem.

Hogy mire emlékszem még? Randy Brecker és Eliane Elias társasága számomra igen élvezetes zenét játszott – a standardek és a latin zene világából. Eddie Gomez kísérő játéka és szólói is kiemelkedőek voltak. (Csak mellesleg, a dobos Adam Nussbaum volt. Randy és Eliane tulajdonképpen nászúton voltak. Úgy tervezték, hogy New Yorkba visszatéve lemezre veszik Elias négy és Brecker két szerzeményét – Debrecenben ilyen sorrendben játszották: E. Elias: Zizi, R. Brecker: Guajira – Brother John, E. Elias: Vida dura – We Got Zora, R. Brecker: You’re in My Heart, E. Elias: Eliane’s New Untitled Tune, E. Elias: Samba de Bamba, és Richard Carpenter (Miles Davis által világhírre emelt) „Walkin’”-ja volt a ráadás. – A szrk.)   A japán New Herd nevű zenekar hamisítatlan swing zenét játszott. Fiatalokból álló big band – egy japán aggastyán „bácsika” vezetésével. Azon gondolkoztam el, hogy ez a zene éppen annak idején, a negyvenes években divatozott – Woody Herman és Glenn Miller nevével fémjelezve, amikor az Egyesült Államok és Japán véres háborút vívott egymással. A japánok talán bűnbánatból, vezeklésként szerették meg az egykori ellenség zenéjét? Ha már a japánokról van szó: Takeo Moriyama „kamikaze-muzsikája” még csak-csak elviselhető volt, sőt helyenként élvezetes is. Peter Brötzmann-ék free zenéjét azonban tíz percnél tovább nem bírtam elviselni. Egberto Gismonti és Nana Vasconcelos közös műsora egzotikumként hatott; Gismonti különleges, inkább a lantra emlékeztető gitárjából előcsalogatott melódiái inkább a klasszikus- és a kortárs-zenére emlékeztettek, mint akár a jazzre, akár a latinos tánczenére. (Az akkor már 27 éves, de még elektromos gitáron jazzt (!) játszó Snétberger Feri megkért a koncert előtt, hogy a Sportcsarnok küzdőterének első sorába foglaljak neki és nekem ülőhelyet, mert annyira kíváncsi Gismonti (ejtsd: zsizmoncs!)-ra. És amikor Egberto (ejtsd: egbertu!) mester kezébe vette a 64-húros akusztikus gitárját és belecsapott a húrokba, Feri kétségbeesett arccal odafordult hozzám és azt mondta: „Robikám! Most rögtön visszamegyek a szállodába és széttöröm a térdemen a gitárom! – A szerk.)  Ez Rainer Brüninghaus partnerére, Markus Stockhausen-re is vonatkozik. Trombitájának, szárnykürtjének tónusa és motívumai beszélő viszonyban sincsenek a jazzmuzsikával.

Házi archívumomban rengeteg anyagot találtam az 1984-es Debreceni Jazznapokról. Természetesen a két júniusi „Világsztárok…”-cikkben már szereplő illusztrációkat nem használtam fel újra (Hajdú-Bihari Napló, Magyar Nemzet). Az Esti Hírlapban, a Pesti Műsorban és a Fejér Megyei Hírlapban találtam beharangozó cikkeket. Az Esti Hírlap július 6-ai és 7-ei száma is tartalmaz egy-egy beszámoló cikket. Az Új Tükör július 15-i számából Horváth Tamás cikkét teljes terjedelmében közlöm, és külön a képeit. Az RTV újság július 16-22-i száma képriportot tesz közzé. A Magyar Ifjúság augusztus 3-i számából csak pár képet szkenneltem be. A Film Színház Muzsika augusztus 4-i számából J. Király István cikkét, valamint az ehhez tartozó három gyönyörű színes fotót (Mencseli Tibor felvételei) is felhasználtam. A „JAZZ” magazin (a Magyar Zeneművészek Szövetségének kiadványa) 1984/3. számában jelent meg Turi Gábor „Debrecenbe kéne menni?” című cikke több mint ötoldalas, ezért abból csak három fotót használtam fel. (Turi Gábor cikket írt a Magyar Nemzetbe is, amely dr. Sümeghy László „Világsztárok…”-cikkének végén illusztrációként olvasható portálunkon.)